Mostanában egyre kevesebb szó esik róla, pedig megérdemelné, hogy hirdessük: ez is a miénk!
A papucs és maga a szó is török eredetű, ötszáz éve került a magyar nyelvbe és a magyar lábakra. Nem a rongyrázás jelképe, azok a hölgyek hordták, akiknek nem futotta cipőre. Eredetileg egy kaptafán készültek (ún. forgatós lábbeli), így a bal és jobblábas darabot akár cserélgetni is lehetett, innen ered a mondás, hogy az egy hengernek szegedi papucsnak nincs párja.
A papucsot varrással készítette bársonyból a cipészmester, hímzését, mezei virágokat, búzavirágot, pipacsot, kalászt pedig felesége varrta fel a papucsok orrára. A viselet az 1879-es szegedi árvíz után terjedt el szélesebb körben, mivel a város utcáit lekövezték a nyitott papucs viselése komfortosabbá vált, mint a sárban. A 20. század közepére a termék országosan ismertté vált.
Fajtái
- Legrégebbi az alacsony sarkú, fekete bársonyfejű, zöld pettyekkel hímzett törökpapucs. Ezt a papucsfajtát szerb mesterek készítették. Formáját a férfiak és idősebb asszonyok számára készült, sarkatlan csoszapapucs őrizte meg.
- A díványfejű papucs fejét kárpitozásra használt bársonyból varrták.
- Tápén az eljegyzéskor a gyűrű mellé fehér bársony fejű, hímzett jegypapucsot is adott a vőlegény. A 20. század első felében divat volt, hogy a papucsot a vele együtt viselt ruha selyméből készítették, ez volt a selyömpapucs.
- Az 1940-es évektől terjedt el az újabb vásárlói kör igényeire a japánsarkú (telitalpú) papucs, vagy a papucsfej bojtokkal, pompomokkal való díszítése.
Szegedi papucsot a mai napig készítenek kézzel Sallay cipészmesterék, náluk lehet rendelni változatos színekben. Farmerhez, esküvőre, otthonra, száraz időben csillogni, különleges, minőségi ajándéknak tökéletes.
